Miért farsangi a fánk?

Nincsen farsang fánk nélkül. De hogy miért épp ilyenkor kerül leggyakrabban a süteményes tálakra ez a zsiradékban kisütött, jellegzetes kelt tészta, annak kultúrtörténeti okai vannak.

A farsang ugye Vízkereszttől, tehát január 6-ától Húshagyókeddig tart (ami az idén február 24-ére esik). Ez a bálok, a karneválok, az esküvők, a nagy evész-ivászatok időszaka, amely az utolsó héten éri el a csúcspontját. Ezt követi a Hamvazószerda – amikor meg kéne gyónni a bűneinket, sőt keresztény őseink e napon még hamut is szórtak a fejükre vezeklésül. Ezzel kezdetét veszi a Húsvétig tartó megtisztulás időszaka, a Nagyböjt.

Valaha a szegény nép egyszerűen ki sem bírta volna a negyvennapos koplalást. Ezért a papok és a szerzetesek azt tanácsolták, hogy a böjt előtt tápdúsabb ételeket vegyenek magukhoz. Így aztán kenyér helyett az energiában jóval gazdagabb fánkkal tömték meg a gyomrukat.

Mára a böjtölés kiment a divatból, a farsangi fánk viszont maradt. Sőt, már fesztivált is tartanak a tiszteletére. A Pilis környéki községek télbúcsúztató és farsangi népszokásait felelevenítő Pilisi Kavalkádon a fánkfesztivál a legnépszerűbb. Van fánkevő verseny, anyósetető verseny, és megrendezik a különleges fánkok versenyét is.

Jó, hát évente egyszer-kétszer megengedhetjük magunknak ezeket az energiabombákat. Pláne, ha utána lemozogjuk vagy lekoplaljuk őket. És itt a bökkenő. Igazság szerint a farsang után nemcsak a keresztények tarthatnának bűnbánatot, de mindannyian, akik túlettük magunkat az egész téli ünnepkör idején.

A farsangi fánk története

Fánkot egész évben ehetsz, de csak farsang idején teheted lelkiismeretfurdalás nélkül. Ha kíváncsi vagy a nagy összefüggésekre, tanulmányozd át rövid fánktörténeti ismertetőnket – az ókortól napjainkig –, amit egy tuti fánkrecepttel is megízesítettünk.

Fánknak mondjuk, pedig több neve is van. A Székelyföldön pánkónak hívják, ami erdélyi szász eredetű szó. A Pfannkuchen (pankox, pankoh) formákból származik. Így nevezik német nyelvterületen a serpenyőben sült tésztákat. A Dunántúl néhány településén is használják a pánkót, itt a bukovinai székelyek terjesztették el. Baranya néhány községében viszont huppancs a fánk neve, Borsodban és a Bodrogközben krepli, a Felvidék némely helyén siska, a palócoknál pedig pampuska.

Közeli rokona néki a kanállal szaggatott cseh fánk, a talkedli, valamint a derelyevágóval szabott forgácsfánk, más néven csöröge vagy herőce. Az egymásra rakott, bevagdalt fánktésztából készül a fahéjas rózsafánk. A régi szakácskönyvekben olvashatunk tölcséres fánkról, főkötős fánkról, mozsárfánkról, süvegfánkról, tolyófánkról is. Az újabban Amerikából átszármazott lyukas donut is a fánkcsalád tagja.

Itt jegyezzük meg, hogy nem a formája teszi a fánkot. Lehet gömbölyű, vagy laposabb, lehet a közepén mélyedés a lekvár számára, sőt egészen lyukas is lehet. Az utóbbi forma onnan ered, hogy egy időben farudakra húzva árusították ezeket a süteményeket.

Cili golyói

Közép-Európában a legtöbb nép magáénak tekinti a fánkot, és több történet is létezik a feltalálásának körülményeiről.

Variációk fánkra... németesen

Bécsben a 17. század vége óta egy Cecilia Krapf nevű pékmesternéhez kapcsolják a zsírban sütött kerek kelt tésztát, akinek ez volt a specialitása. Farsang idején befőttel töltötte meg a süteményeit, amelyek annyira finomak voltak, hogy hamarosan az egész város ismerte őket. Az osztrákok akkoriban Cili-golyóknak nevezték a fánkot, ma pedig Krapfen-nek – az alkotója után. Másutt úgy szól a történet, hogy a szerelmes pékné tévedésből tette a tésztát a tepsi helyett a serpenyőbe. Ennek prózaibb változata szerint a pékné haragjában vágta volna valakihez a kelt tésztát, amely véletlenül landolt a sercegő zsírban. Akárhogy is volt, Cecilia bekerült a kulinária történetébe. 1815-ben, a Bécsi Kongresszus idején állítólag több mint 10 millió Cili-golyót vásároltak.

Mások szerint a cseh konyhából került a fánk Bécsbe, és itt elveszíthetjük a fonalat. Mert ha tovább megyünk, német földön már se szeri, se száma a fánkoknak és fánkneveknek. A legismertebb persze a töltött Berliner.

Valójában több mint kétezer évvel ezelőtt már a rómaiak is ismertek egy hasonló süteményt, amelyet „globulinak” (golyócskának) neveztek. Valószínűleg ebből lett 1200 táján az európai kolostori konyhákban a „craplum” vagy „graphun” nevű sütemény, amelyet a nagyobb városok közkonyháiban sütöttek és árusítottak.