Túlélés a mindennapokban

Szép napot kívánok minden kedves olvasónak!
A cím választása nem véletlen.
Tulajdonképpen szükséges van arra, hogy kiírjam magamból azokat a dolgokat, amik fájnak, ki kell írnom magamból, hogy túléljem a mindennapok nehézségeit.
35 éves édesanya vagyok egy 6 éves kislánnyal és egy boldognak hitt párkapcsolattal. Jelenleg babát várok, akit már nagyon régen terveztünk, de mégis beárnyékolja boldogságunkat az a tudat, hogy albérletben lakunk.
2009 nyár elején költöztünk párommal és lánykámmal egy másik városba, mivel nekem sajnos megszűnt a munkahelyem. Kedvesem fegyveres szervnél dolgozik, így jól jött, hogy áthelyezték az ország nyugati felébe.
Azt hittük, hogy itt könnyebb lesz. Sajnos nem úgy alakultak a dolgok, ahogy terveztük és napról napra egyre több nehézségbe ütközünk. Párom már két állásban dolgozik, ami azt jelenti, hogy szinte csak este találkozunk, amikor megfürdik és lefekszik. Terhesen persze egy munkáltatónak sem kellek, a munkaügyi központról pedig nem is beszélve. Hónapok óta nincs keresetem és elég nehéz fenntartani magunkat párom pénzéből. Albérlet+hitelek+gyerekek. Azt hiszem ezt nem kell részleteznem.
Mégis minden nap próbálok valami elfoglaltságot találni, de sajnos ez sem tud kizökkenteni a depresszióból. Soha sem voltam depis. Mindig is pörgős életet éltem, sokat mentem, sétáltam a lányommal, míg párom dolgozott. Játszótérre jártunk, sétálgattunk.
Most már azon a szinten vagyok, hogy felkelni sincs kedvem, mert úgy érzem, hogy innen már nincs kiút.
Egy pici emberke szíve dobog bennem, aki persze nem tehet róla, hogy "itt" van. A párom családja nehezen dolgozza ezt fel. Teljesen más életet élnek és éltek, mint az én családom az én kis iparvárosomban.
Hiányzik a családom, hiányoznak a barátaim...